napfelkelte a halál helye felett

A kedvenc alt áriám - "Et exultavit..." kezdetű - kottáját már rég kiírtam magamnak, de valamiért nem volt önbizalmam ahhoz, hogy neki is kezdjek megtanulni. Most lett. Délután kiborultam rajta, mégpedig azért, mert ahhoz, hogy a feladat reális legyen, nem elég, hogy tudj szopránkulcsban olvasni. (Igen, elég érdekes ez: ugyanez az ária szoprán hangra is megvan, ahhoz elég, ha violinkulcsban tudsz olvasni. Az alt hangra írt változat van szopránkulcsban, viszont a hangszerek közül a viola van altkulcsban. Egy valamirevaló komponistának minden létező kulcsban tudnia kellett írni is, olvasni is, meg tudnia kellett, hogy milyen élethelyzetben milyen kulcsot kell alkalmazni. Döbbenet, hogy ma már általában csak standard G, meg standard F-kulcsot használnak, még olyan hangszerekhez meg énekhangokhoz is, amelyekhez régen még evidens volt a szopránkulcs meg az altkulcs.)

Azért borultam ki - de annyira, hogy előbb úgy találtam: az agyam durran széjjel, aztán meg a sírás közelébe kerültem -, mert azokat az alapdolgokat tartalmazza, amelyeket már untig ismerünk, tonika D, domináns A, az A-hoz képest viszont az E a domináns, továbbá komplementer harmóniák, D-H-ra alapszik mindvégig, de. Az emelkedés, ugyanannak a zenei gondolatnak ismétlése, kétszer D-ről indulva, aztán harmadjára már E-ről, és itt kezdődik az, hogy trillázva kimélyítjük - nem, nem nevezném kidíszítésnek. Ez annyira tipikusan Bach papa. Elkezd egy alaptémát, azt kis variációval ismétli - igen, itt azért állunk meg E-nél, mert így érzed, hogy nincs vége a mondatnak, ez még csak a felütés -, utána előbb kis fraktálokat csinál belőle, és az egész gondolatot olyan mélységekig fejti ki, hogy az agyad helye is megáll, hogy az úristenit már, hogyan lehetett ILYEN mély gondolatvilága egy ennyire borzalmasan unalmas, bigottan vallásos, már az 1700-as években is őskonzervatívnak számító nyárspolgárnak? Meg bőghetnéked támad, amiért komplementerek mindenfelé, D-H alap - e kettő közé feszül ki az egész, egy D és egy felső H között az első zenei mondat. D-k és H-k, utána "fondorlatosan" felbukkan egy-két Gisz, amelyet először nem értesz, mert D-dúrban vagyunk, mit keres itt egy Gisz? Azt keresi, hogy gyanúsan felmegyünk Fiszbe, honnan ismerős ez?... Ja, hogy A-dúr, ahol már Gisz van, ennek épp Fisz-moll a komplementere, és hogy az egész Magnificatban ilyen hangnemváltások vannak! Igen! Tehát kicsiben megismétli ezekkel a komplementerekkel mindazt a hangnemváltást, amit az egész műben "nagyban" hallhatunk. Ááááááááááá ENNYIRE képben volt a' öreg, hogy mégis, mit csinál ezekkel a hangjegyekkel, és miért éppen ezt... Most már nem csodálkozok azon, hogy idősebb korában glaukómája volt és agyvérzést kapott. Ekkora aggyal egy olyan kisszerű, korlátolt világban élte a mindennapjait, ahol az enbaz nem sűrűn fogták fel az ő színvonalát. Biztosan nagyon méltatlannak élte meg, hogy milyen pitiáner emberek okoztak neki hétköznapi gondokat. Ekkora aggyal az enba már azt is felfogja, hogy ez mennyire rohadtul kicsinyes. Szerintem erre ment rá az egészsége, és ezt most, a Magnificat dekódolása során kezdem érteni.

Én állítólag értem a zeneelméletet, de csak kezdem kapiskálni, hogy mi van itt, ebben a Magnificatban. Egyre jobban felnézek bármelyik karmesterre, aki ezt a csodát képes színre vinni. Lesem a partitúrát - néhány rész belőle át lesz írva gitárra, ezt már most látom, de garantálni nem tudom, hogy mindent át akarok írni.

Semmyt, de semmyt nem lehet úgy megtanulni és értékelhetően előadni, hogy nem tudod, miért csinálod. Ha csak "a hangok megvannak", abból nem lesz művészet. Ha nem komponálódik meg a fejedben, akkor csak egy izé lesz, és nem is fogsz emlékezni rá. Érteni kell. Máskülönben csak annyit érsz el vele, hogy a hallgatóság megjegyzi, hogy "de szép!", és ennyi.

Ha azonban Magnificatot akarsz énekelni, akkor ez azzal jár, hogy konfrontálódsz a saját pirmitívségeddel, ezután motiválódva leszel arra, hogy felnőj a feladathoz. Döbbenet. Untig ismert dolgok, amelyekből Bach papa ilyen elképesztő Magnificatot alkotott!

Ritka nehéz, benyomásom szerint nehezebb, mint akármelyik protestáns kantáta, amellyel eddig próbálkoztam. Ha rendesen felfogom - ha ugyan sikerül ez -, akkor elmondom majd, mire jutottam vele.

Ezután a pici babával tanultunk egy kis vikingmötált. Nem, nem lazításképpen, mert ez is ad kihívást, és ezt sem lehet csak úgy eligénytelenkedni, hogy ugyan már, egy Magnificat után mit nekünk egy ilyen izé? NAGYON nem.

Elnézést ezért a minden értelmet nélkülöző posztért. Komolyan, csak azt kezdem felfogni, hogy a felfoghatatlan zsenialitás ezt jelenti. Ott van az orrod előtt, de mégis dekódolásra szorul.

Nem, akármilyen szenvedélyes autodidakta vagyok, háztáji trepanációra azért mégsem szánnám rá magamat. Szeretném, ha valaki szakszerűen meglékelné nekem.
Van ez az Amanda Feilding nevű hölgy, aki a nyolcvanas években megpróbált olyan orvost keresni, aki spirituális okokból meglékelné a koponyáját – de, mivel ilyet nem talált, megcsinálta sajátkezűleg. Ettől állítólag sokkal nyitottabbá vált spirituálisan, a magasabb dimenziók felé, és a személyisége is mélyreható változásokon ment keresztül.
Ilyen súlyos esetté nem szándékozok válni.

Ha a trepanáció tényleg megnyitja az adzsna csakrát, akkor torokcsakra-béli problémákra miért nem alkalmazzák a háztáji gégemetszést?
És máris aranyszájú szónokká, a magasabbrendű megismerés igaz közvetítőjévé válna a páciens.
Ja, ne adjatok hülye ötleteket nekem, mert továbbfejlesztem őket még hülyébbekké. Éppen ezért gondolom úgy, hogy meg kellene nyitni a koponyámat, hátha távozik belőle a sok baromság, és lesz hely az értelmes gondolatoknak.

Valamilyen oknál fogva, az utóbbi időben nagyon foglalkoztat az agy kérdése. Rengeteg hogyishívják. Soknak agya is van. Néha szeretném hinni, hogy nekem is. Mindenesetre most központi idegrendszer és agyanatómia témájú anyagokat olvasgatok.

Szeretek érdekes és indifferens dolgokat tanulmányozni. Nem bírom, ha átmegyek túl személyesbe (akár önmagamat, akár másokat illetően), mert van ezer érdekesebb dolog is, amelyek nyitottabbá tesznek. Ezt az érzést jobban szeretem, mint akár a saját dolgaimon való csámcsogást, akár a másokén.