napfelkelte a halál helye felett

...de van egy dolog, amely garancia arra, hogy kérdés nélkül blokkolok.
Íme, a recept, amellyel bombabiztosra mehetsz abban, hogy letiltsalak.

1.) Csinálj egy dögunalom zenei projektet, amellyel úgy feltalálod a spanyolvigaszt - akármelyik tetszőleges underground metal stílusban -, hogy az már 15 éve is lejárt lemez lett volna.

2.) Nézz rá a profilomra. Döntsd el automatikusan, hogy - miután eléggé "dárk/mötál/szubkult" első benyomást nyerhetsz érdemtelen személyemről -, GARANTÁLTAN potenciális rajongóbázist jelentek zseniális, egyedülálló, kreatív zenéd számára.
Tudom: megtisztelőnek kellene vennem, hogy szeretnél az első sorban látni, amint visítok és csápolok a produkciód láttán, de hé, ehhez kicsit többet kell fakítani ennél! Esetleg szeretnél tanulni velem?

3.) Jelölj be követésre - úgy, hogy védett a felhasználói fiókom - anélkül, hogy egy árva szóra méltatnál.

4.) Koldulj! "Légyszi, légyszi, támogass engem - és zseniális, egyedülálló, kreatív zenei projektemet - lóvéval!"

Tulajdonképpen szánakozok az ilyen "művészeken".
Nem, sajnálom, de egyáltalán nem érdekel a 666.-ik sántáni trú kult diabolikuss brekkmötál formáció. Igen, korábban sok ilyet hallgattam, de már régen beleuntam. Rég elveszítette a szenzáció-értékét. Már röhejesnek sem bírom találni, annyira lejárt lemez.

Képzeld, ha annyira akarnám, én is csinálhatnék ilyen projektet és csodáltathatnám magamat - de nem arra használom a zenét, hogy olcsón jussak narcisztikus üzemanyaghoz. Arra használom, hogy segítsen egy jobb emberré válnom, arra, hogy a saját határamat bővítgessem - kreativitás, gondolatvilág, nyitottság, hallás, technikák, harmóniák.

Meglehet, hogy kissé túlérzékeny vagyok, de nagyon rosszul élem meg, ha zenei analfabétának tekintenek, akit könnyű elkápráztatni az untig ismert sztereotípiákkal akár; mintha életemben soha nem hallottam volna "extrém" zenét (és mintha nem untam volna bele ebbe a sznobságba, mert nem attól színvonalas egy zene, hogy még a rétegzenén belül is rétegzene).
El akarsz kápráztatni? Remek, állok elébe. Legyél Chris Impellitteri vagy Michael Angelo Batio. (De az ilyen színvonalú gitárosok nem is ezen a szánnivaló módon gyűjtenek maguknak közönséget.)

Imádok muzikális enbazzal kommunikálni. Imádok tapasztalatot cserélni meg egymástól tanulni.
Tehát nem egy bugyuta metalgroupie vagyok, aki visít az "extrém underground metal" koncerteken.

Ha mindez túl komplikált volna, íme a TL;DR verzió:

Ha csak közönséget szeretnél verbuválni az amatőr projektedhez, légy szíves, eriggy a halál faszára.
Köszönöm szépen a megértést.

Ennek egyik megnyilvánulása: nagyon kevés fajta tea van, amelyeket valóban teaszámba tudok venni.
Ez nem sznobizmus részemről. Nem azon múlik, hogy mennyire drága vagy exkluzív - de kezdem megérteni: vannak olyan, teának látszó pázsitfüvek, amelyeket kénytelenek exportálni, mert a britekre ugyan nem lehetne rásózni, tea gyanánt.
Egyáltalán nem találom véletlennek, hogy az ikonikus sztorit - "Teát kértem, nem kibaszott forralt vizet!" - ha elmesélem a zinternetbe, valahogy mindig a brit felhasználók értik és értékelik.

Hüvelykujjszabály: ha egy fekete teát - vagy annak tűnő dolgot - aromásítanak, akkor valószínűleg nem eléggé tea. Volt már egynéhány csalódásom Asszam, illetve Masala Chai témakörökben. Okosabb dolog beszerezni csak indiai Asszam teát, és beledobálni a fűszereket. Ez garantálja, hogy nem fogsz elkezdeni a Dharmacsakráról meditálni, még ilyen taknyó időben sem.

A gyümölcsös izéteákról ugyanez a szomorú tapasztalatom. A gyümölcsös zöld tea eddig lyónak bizonyult, de a fekete teák gyümölcsízzel... lyallly. Biztosan van ebből is teaszámba vehető, csak még én nem akadtam vele össze.

Az eddigi befutó jelentkezők leginkább a Yorkshire tea - egyszerűen imádom, de annyira erős, hogy nem ajánlanám mindennapi fogyasztásra. A britek is nyakló nélkül isszák minden nap, és ennek megfelelően inszomniásak is össznépi szinten.

A másik kedvencem az angol reggeli tea - piros a doboza - a Twinings sorozatból, ez is erősen teaszámba vehető. (Délutánra ugyanebből a sorozatból már csak a Prince of Wales-et javasolnám - sötétszürke doboza van -, mert ez nem annyira erős.)

Az exportra kerülő Liptonok nem igazán győztek meg. Biztosan van ebből is igazán lyó, csak azt a barbár külföldiek nem bírnák értékelni, ezért csak a Puding-szigeten hozzák forgalomba.

Eredeti orosz, illetve grúz karaván teát inkább már nem is említek, mert a közmondásos éjjeliedénybe lóg a mellső végtagom.

Van tehát különbség az ekte teakultúra, illetve a teasznobság között.
Szerencsére nálunk nincs igazán nagy trendje az egzotikus meg ezoterikus teázóknak, ahol kimondhatatlan nevű - harmatgyenge - teakülönlegességeket lehetne fogyasztani.

Egész egyszerűen agybajt kapok attól, hogy manapság internet == jelenlét az idióta, ostoba, bugyuta, értelmetlen, agyrogyott szociális médiumokon, bejelölni, követni, kedvencelni, lájkolni, újraposztolni... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ a jóistenit neki, de unalmas és értelmetlen ez.

Egyszerűen demotivál abban, hogy önálló tartalmakat közöljek, hogy összefüggő gondolatokat próbáljak kommunikálni.

Úgysem érdekel senkit.

Ha követőket akarsz, akkor meg kell tanulnod megfelelő hashtageket használnod; megfelelően hatásos idézeteket közzétenned - amelyeket aztán továbbposztolhatnak -... jajnembírom.

Kiváltképp imádom, amikor valami tartalmat osztok meg, és a láthatóan követőket toborozni próbáló seggfejek meg el sem olvassák, amit írtam; minden jel szerint csak rákeresnek adott hashtagre, és gondolkodás nélkül mindenkit bejelölnek, aki adott hashtageket használja. Abban a reményben, hogy majd visszakövetik őket jól. (Az is lehet, sok esetben, hogy erre a célra algoritmusokat alkalmaznak, vagy eleve bot regisztráció. Sok értelme van....)

Ilyen esetekben kérdés és gondolkozás nélkül blokkolom az illetőt.

Ilyet képzeljetek el: vegán tartalmat tettem közzé, és direkt azért, hogy rátaláljanak - és potenciálisan elgondolkozzanak - esetleges karnisták is, alkalmaztam néhány közismert karnista hashtaget. Mi történt?... Egy dögfeldolgozó cég öntökönbökést követett el azáltal, hogy elolvasás nélkül, automatikusan like-olta.

Másik példa. Minden genitálém kivan a nahaaaagy spirituális maszlagtól. Felőlem megtérhet a parinibbánába az összes szellemi mester: annál jobb, mert a nyomorú, karmi szamszárikus világban írmagjuk sem marad.
A világ összes ómjától, vadzsraszattvájától, szamajájától, valamint manupalajájától - ó, hogy a tathágatákat ne is említsem - sem lett jobb az élet és nem enyhült az élőlények szenvedése. Erről írtam posztot, hogy a hülye misztikus blabla helyett mi lenne, ha megemberelné magát mindenki, amennyire csak tudja?
Azonban, mivel alkalmaztam "nyúéjdzs" meg "kristály" meg "ezotéria" hashtageket, valami ezoterikus seggfej automatikusan elkezdett követni. Anélkül, hogy egyáltalán felfogta volna, hogy igen, rá is vonatkozik, hogy nem a szattva szamaja meg nem a tathágata szükséges, sem a szellemi mesterektől - akik közül többen is bűnöző szektavezérnek bizonyultak; egy máig köztiszteletben álló "megvilágosodott" szellemi mestert konkrétan egy FBI-szakértő említett meg a pszichopata szektavezér iskolapéldájaként... - származó ohhhh, de emilkedett idézetek.

Az ilyeneket tehát automatikusan blokkolom. Ugyanolyan automatikusan, amilyen automatikusan engem megpróbáltak a sokezres követőtáboruk részévé tenni.

Ezért vagyok mindig ennyire kételkedő a szociális médiát illetően. Csak elhülyít, stresszel, és egyszerűen megnehezíti az érdemi kommunikációt.

Nem, régebben sem volt egy leányálom az internet.

A nemzetközi hírcsoportokon, levlistákon, vitafórumokon is voltak hülyék, voltak trollok, meg voltak olyan barmok, akik képtelenek voltak önálló gondolati tartalmakat produkálni.

Azonban ezek a platformok kevésbé kedveztek a felszínes seggfejeknek, a saját gondolatokkal nem rendelkező, önimádó majmoknak, illetve a "nincs saját személyiségem, úgyhogy magamra aggatok egy nemlétező szerepszemélyiséget" senkiknek.
Az Instán is, a Tumblr-en is viszont rengeteg az ilyen.
A csilli-villi profil, meg a jól beállított képek mögött sokszor találhatóak tökéletes emberi nullák, akiket saját magukon kívül senki és semmi nem érdekel.

Ez engem annyira elszomorít és demotivál.

Azt hittem volna, hogy az emberekből kihozza a jót, az intelligenset a tény, hogy manapság már nem olyan exkluzív dolog a nethozzáférés, mint volt régebben.

De naiv voltam.

Szilveszter este van jelenleg.

A szomszédság már aktívan és lelkesen petárdázik, mintha a jó ég tudja, milyen rendkívüli alkalom lenne.

Mindig ezt csinálják a népekz. Csak mert szilveszter van, csinálni kell a fesztivált, annak ellenére, hogy eddig még egyetlenegyszer sem lett egyetlenegy év jobb a kötelező kreténkedéstől.

Annyira nem kívánom a szeszes alkoholt, ahogyan szeszes alkohol szerintem még az életben nem volt unkívánva. Megittam a vacsorához két sört, és máris úgy érzem, hogy bőven elég. Pedig itt figyel két üveg pezsgő és vésztartaléknak egy üveg bor. Ehhez képest olyan teát fogyasztok, amelyet már a britek is teaszámba vennének. (Sajátos, hogy a twitteren a "Teát kértem, nem kitoszott forralt vizet!" anekdotát leginkább a brit felhasználók értékelték.)

Egyébként vészriadó van, viharjelzés meg minden. Ezért az obligát éjféli tűzijátékot is lezavarták már este hétkor. A szomszédságban még durrogtatnak, és ez ilyen "Pakk! Pakk! Pakk!" - jellegű hanghatásokkal jár együtt. Ennek szintén nem látom az értelmét.

...a Leaving Neverland-del.

Szerintem tömény hányás a koncepció.

Nemcsak azért, mert Jackson már nem él és nem tudja megvédeni magát.

 

Azért is, mert a két srác, akik most főszerepeltek, korábban eskü alatt állították, hogy Jackson soha nem vette rá őket semmi törvénybe ütközőre.

Nekem nem a stílusom (bár el kell ismernem, eszméletlenül jól csinálta azt, amit csinált), de ezzel együtt gyomorháborítónak találom, hogy mit művelnek az emlékével.

Mikor mondtak igazat? Akkor, vagy most?
 

Ha tényleg molesztálta volna a srácokat, akkor _őket_ miért nem vizsgálták ki akkor?

 

Komolyan rosszul vagyok, akkor is, ha Jackson mint előadóművész semleges a számomra.

Kezdek képesnek lenni arra, hogy ismét rendesen fókuszáljak agyilag. Arra például már képes vagyok, hogy könyveket olvassak végig, és ez óriási előrelépés.

Egyelőre csak regényekkel érdemes próbálkoznom, úgy látom. Az elmúlt egypár hétben jó néhány Stephen Kinget olvastam el - mindig szerettem a' öreg vaskos, vérbő humorát -, de ma - én nem tudom, miért - ráfanyalodtam Anne Rice-ra. Talán konformizmusból? Talán úgy gondoltam, hogy egy setét lélekh alapmíveltcségéhez hozzátartozik?

A vámpírsztorikat - mármint az igazi vámpírsztorikat - mindig is élveztem. Az a jóféle, vérbeli - igen, olcsó poén - kelet-európai hiedelemvilág a maga archaizmusával, EZT mindig érdekesnek találtam.

Anne Rice-ból viszont meglátásaim szerint elég volt egy kötet.

Nincs rosszul megírva, egyáltalán nem rosszul megírt könyv: a kerettörténet jó, a leírások nagyon jók, tényleg bele tudtam magamat képzelni abba a korba, világba és miliőbe.

Viszont émelyítőnek és giccsesnek éltem meg a mondanivalót. Az érzelmi cukorszirupot soha nem szenvedhettem - éppen azért, mert túlzottan mély átélésre vagyok képes, taszít a rájátszott érzelgősködés -, ha pedig néhány csepp vérrel ízesítik ugyanezt a szirupot, mutatóba pedig az elmúlás fanyar, pinceszagú leheletével is illatosítják kissé, a végeredmény garantáltan émelygést vált ki belőlem.

(Ráadásként sértőnek éltem meg az előítéleteket: a vad Kelet - a primitív kelet-európai vámpír - vs. a civilizált, kifinomult, kulturált nyugati vámpírok, hát ezt Kelet-Európában felnőtt vandálként találtam rendkívül sérelmesnek. Kiváltképp, mert a civilizált stb. nyugati vámpírok mekkora faszarcok a történetben. Akkor is, ha zsabós inges, körgalléros faszarcok.)

Merő önkínzásból belenéztem a regénysorozat második részébe - Lestat, a vámpír -, de a tény, hogy Lestat rocksztár lesz, már viccnek is rossz. Nem tudtam, hogy röhögjek-e vagy felháborodjak egy ekkora hülyeségen, de legközelebb valami értelmesebbet fogok olvasni. 

A pici baba ezen gondolatok hallatán hozzátette, hogy a Twilight-ba nem is érdemes belekezdenem. Töredelmesen bevallottam, hogy bizony belekezdtem, és már az első kötet első 60...70 oldalánál ugyanúgy gyomorháborogtam, mint az Interjú... végén, tehát egy intenzív "FUJJ!" felkiáltással félre is hajítottam.

Amikor 11...12 éves voltam, nagyon menők voltak az ilyen csöpögős tiniregény-sorozatok, mint az Édesvölgyi suli, meg a Denise füzetek. A Twilight olvastán határozottan az a benyomásom támadt, hogy a szerző, amikor ennyi idős volt,  sokkal jobban falta az ilyen negédes tiniregényeket, mint tettem én, és - valószínűleg a kamaszkori nosztalgia iránti vágyakozásból - megírta a vámpír-romantikával fűszerezett változatot.

Végül is nem árt vele senkinek. Végül is a legsziruposabb valamiknek is van létjogosultsága, mert miért is ne.

Csak az szomorít el, hogy a népességnek EKKORA igénye van a giccsre?! EZ a tömény nyál a világsiker, amelytől nekem meg a gyomrom fordul fel?